Mi az a legkevesebb, ami által a költészet nyelve még érvényesen működtethető? Lecsupaszítható a haikuig, amely játékos bár, mégis szigorú; a pimasz, nyalka epigrammáig; a posztmodern, Tandori-féle nyelvfilozófiai töredékig; esetleg arra a versminimumra, amelyen a legfiatalabb generációk szólalnak meg előszeretettel(…) Aki legalább nagy vonalaiban ismeri Balázs F. Attila eddigi munkásságát, meglepetésként érheti, hogy a szerző egy olyan megszólalási formával kísérletezik legújabb kötetében, amelyet a magyar irodalomban a posztmodern paradigmaváltás honosított meg. Balázs F. ugyanis egy meglehetősen konzervatív alapállásból fordult a minimalista kísérletezés felé; még akkor is konzervatívnak mondhatjuk, ha korábbi művei által sokban a lázadó beat-nemzedék irodalmához köthető. Balázs F. Attila nem abból az irányból közelíti meg a minimalizmust, ahonnan a magyar posztmodern költői (vagyis a hagyomány ironikus újraírása felől): ő elsősorban saját korábbi alanyi költészetét írja tovább, azaz építi le – írja a kötet utószavában Szalay Zoltán.