Szikrázóan elmés, ironikusan játékos és tragikusan szép, fájdalmasan életvidám versek. Külön stílust és saját nyelvet teremtenek - ráadásul a lényegről, a felfoghatatlan vagy tarthatatlan, ezerillatú és vad és lehetetlen szerelemről szólnak, valósággal belebolondítanak magukba. Minden szöveg friss ámulattal csodálkozik rá a szavak eredeti jelentésére, miközben eredeti jelentéseket teremt ebben a különös mágneses térben, ahol minden szóban rím lakik, és valaki egyszerre köt pulóvert és kompromisszumot. Az olvasó magára ismer, és közben elbizonytalanodik a saját nyelvében. Rá kell jönnie, hogy a biztonságot máshol, a hangalakon és a testhatáron túl kell keresnie - a sugallatos dallam mágiájában, és az érzésben, ami erősebb az észnél - és igen, igen: jól van ez így. Szabó T. Anna A szavak játszani kezdenek, és valami szép szomorúság csap ki végül a versekből. Az olvasó meglepődik, olykor éppenséggel megdöbben, hiszen erre igazán nem számított. Talán maga Kézdi Imola sem számított erre. Kismilliószor láttam színpadon: mindig magabiztosan bánt az eszközeivel, és mindig jóval többet nyújtott, mint amit a puszta eszközök ígértek. A versek is ilyenek, számomra feltétlenül: különös csavarások, aztán hirtelen egy emberi lélek a maga pőreségében. Igazi költészet. Demény Péter