"Nincs semmi étvágyam, a nagy magyar írók pedig köztudottan zabáltak. A magyar irodalom múzeumában, miután átjutottam azon, hogy Petőfit hevesen támadták költeményei miatt, több termet megtöltő kiállításhoz értem, főszerepben nagyjaink receptkönyveivel, teáskannáival és kedvenc fogásaival. Korhelyleves, lucskos káposzta és pacal. A hányingerem csak akkor csillapodott kissé, mikor kiszúrtam az egyik egészen irodalmi asztaltársaságot ábrázoló fotón a Szárnyas fejvadász főszereplő replikánsát. Roy Battyt, aki, amikor nem vigyáztak az Őrzők a strázsán, lángoló csatahajókat látott az Orion peremén, és gyilkos sugarakat az éjben a Tannhäuser-kapunál. Én meg asszony leszek, és se enni, se főzni nem szeretek. Csak írni, és csak tésztát. De aztán, ahogy tovább botorkáltam, végül csak találtam valamit, amit megkívántam. Az Ady-oltárt bemutató teremben felkapcsolt a villany, és ott hevert Ady Endre kiterítve. A lepel-drapériával több emberes ölet (ölelést?) alakítottak ki neki, de én a szívére ültem volna. Miután a Willendorfi Vénusz életnagyságú figuráját seggbe rúgtam, a szívére csücsültem volna, mint egy lidérc, valaki, aki kedvére írhat, amikor ő már majdnem száz éve halott."