Mi a versírás? Ha már valami, barlangászkodás. Aláereszkedés a rímkötélen. Vagy anélkül. Kutat az indulat, keres a fájdalom: ezek a fejlámpák a sötétben. Egy érzés himbál a szűkös térben, egy esemény, egy sors. Ide-oda lökdös a forma. Elrúgod, rátámaszkodsz. Elnyel a barlang torka. Ereszkedsz lefelé. Hűvösség, nyirok, szűkületek. Szokatlan nyelvi képződmények. Asszociációs üregek. Barlangrajzszerű hasonlatok. Valami csillog a mélyben. Fura szögben tükröz téged. Jobb, ha nem érinted. Az már a nemléted. Egyedül vagy a föld alatt. Eleinte nem akarsz felhozni mást, csak magadat. Megvan? Talán. Vagy mégsem? Hátizsákodban a nyugatos hagyomány. Kevésnek érzed, az énbakancs szorít. Másokba bújsz, mások bújnak beléd. Veled járják be alvilágaik. Majd mint egy cseppkőterembe, leszállsz a történelembe. Tragikus járatok, kórushangok, kollektív frázisok. Aztán ebből is kimászol. És fejest ugrasz egy függőleges aknába. Egy kapcsolati, családi drámába. Ehhez képest a gyerekkori szellemvasút minden rémségével együtt jutalomút. Egyelőre itt tart a pálya. Lóg-lóg a versek lába. Bele a semmi nevű óceánba.