Az elsőkönyves szerző itt összegyűjtött írásainak többsége már megjelent különböző irodalmi folyóiratokban (Holmi, ÉS, Magyar Napló, Életünk). A kötet mégsem egy novellagyűjtemény – a koncepcionális válogatás és sorrendbe állítás, a részeket összekapcsoló szellemi szál egységes egésszé alakítják a művet. Az egyes történetek röviden nem összefoglalhatók, ugyanis a több szálon futó események folyton keresztezve egymást szövetként kapcsolódnak össze. A mesélő személye és a történetben betöltött szerepe, a színhely és az időpont mind bizonytalan, és mondatról mondatra változó. Éppen ez a tisztázatlanság jelenti azt az intellektuális játékot, kalandot, amely az olvasót magával ragadja és folyamatos összpontosításra kényszeríti. A tizenegy rövid prózát közreadó kötet hősei a reális és a szürreális világ határmezsgyéjén élnek. Bejárnak földrajzilag meghatározható helyszíneket – Pécs, Balaton, Budapest, a kanadai vadon –, de megfordulnak olyan vidékeken is – Reményfok –, melyeket még nem mértek fel a topográfusok. Az idő, amiben a történetek megesnek, szintén változó. A szövegekben a jelen, a közelmúlt – a puha diktatúra – ideje éppúgy fellelhető, mint a középkor elképzelt világa, és a szerző olykor egy történeten belül is egymásra nyit több korszakot. A szereplők a maguk helyét keresik a nekik szabott térben, sorsuk válságos pillanataiban. „Főképp arra várok választ, hogy ki vagyok, és miért vagyok. Egyelőre még a nevemet sem tudom. Zsozsónak hívnak, de aligha ez a valódi nevem. Az ugyanis a szívünkbe van írva – mondja tanítóm, Wágner úr –, s ha magunkba nézünk, elolvashatjuk. Értem, amit mond, de ki meri leütni szíve lakatját?” A hangulatokat erősítő fotótöredékek nem illusztrációk, hanem részei a vízióknak, szerves kötődésük a szöveghez új minőséget hoz létre.