…egy vallomásféle tolult fel a lelke mélyéről: – Engem a fájdalom akadályozott meg abban, hogy írjak! Ezek a lélek szavai voltak. Annak a léleknek a szavai, mely a nyelvet formálta. Igen, sokáig várt. Néma volt évekig, évtizedekig, mert az a sok keserűség, fájdalom, méltánytalanság, mely a lelkét mardosta, megakadályozta abban, hogy írjon. Hogy másokkal közöljön valamit. Aztán az jutott az eszébe: nap mint nap mennyi nemes gondolat és érzés süllyed el az emberben. Az emberiség lelke olyan, mint egy gazos tengerfenék, tele láthatatlan, sötétbe burkolt árnyakkal és roncsokkal. Az ő lelke is egy a láthatatlan és kiismerhetetlen lelkek közül… Eszébe villantak Goethe utolsó szavai: „Mehr Licht!” Bizony, a világ mindig ilyen volt, kevés fény vetült az emberek arcára. Az egyik szobában öltek, a másikban Istenhez fohászkodtak. Meg volt győződve róla, hogy nagy szükség van a nyelvre, mert általa megfékezhetjük a rontást és a pusztítást…