Nyitrai Lőrinc egész életében a nőket és a fákat szerette, az utóbbiakat szenvedélyesebben, kitartóbban. Három sikertelen házasság után találkozik Olgával. A hetvenéves férfi és a nála nyolc évvel fiatalabb nő - a közös múlt sérelmei és fájdalmai nélkül - nyugodt együtt töltött évekre számít, de egy betegség, korábbi életük felbukkanó tanúi és Lőrinc utolsó fellobbanása drámai módon átírja várakozásaikat. "Úgy érezte magát, ledobott a válláról egy tömött hátizsákot, leült a hegyoldalban egy fagy és szél által koptatott kőre, és engedi, hogy a fák feléje hajoljanak susogó üzeneteikkel. Persze meglehet, a lelki szabadság átmeneti, mert ez a viselkedés nem volt igazán a sajátja, és az is lehet, félreérti önmagát. Halott barátai hiányoztak, akikkel már csak belső párbeszédre volt lehetősége. Voltak szavak, amelyeket nem használhatott, mert egyedül ők értették, nyelvbotlások, amiket megtartottak, rövidítések, amiket ők alkottak, jelzők, amelyek mást jelentettek Palinak, mást Andornak, vagy a fájdalmasan korán távozott Gazsinak, mint akárki másnak. A gyerekek szavai is csak az anyjukkal idézhető fel, a kalapács helyett kapalács, krumpli helyett rumli, ezeket sokáig ő is így hívta. Kaphatnék rizs helyett sült rumlit? Hogyne uram, az nálunk mindig akad a konyhán."