A tanulmánykötet a tükör, a keret, a tájkép, a portré, az önarckép és a fragmentum festészeti és irodalmi szerepével foglalkozik, és intermediális nézőpontból mutatja be a XIX. század végi próza önértelmező eljárásait. Ezen eljárások olyan köztes tükrökként foghatók föl, melyek a nyelv és a kép határvonalán helyezkednek el, és nemcsak az adott műre, de kultúránk alapvető önellentmondásaira is reflektálnak.