Dvorszky Hedvig a kezdetektől nemcsak közeli tanúja, hanem művészettörténészi munkásságával és személyes kiállásával mindvégig alakítója is volt, s természetesen napjainkban is tevékeny részese a Magyar Művészeti Akadémia életének. A közéleti gondolkodás és cselekvés magasabb rendű formáira ösztönző szemlélete és a művészi alkotóerő méltó megbecsülésének igénye mellett, akadémiai székfoglalójában is meggyőzően igazolta művészetfilozófiáját: az életet értelmező és újrateremtő művészet értékeinek felmutatása csakis az egyetemes kultúra áramába kapcsolva lehet igazán eredményes. Olthatatlan kíváncsiság? Szenvedélyes hivatástudat? A művészek, művek, műhelyek és szellemi életünk történései lenyomatának folyamatos és hiteles dokumentálása? Egyfajta állandó belső késztetés a megörökítésre? Jelen lenni, fáradtságot legyűrve részese lenni mindannak, ami világunkban és az alkotók belső világában történik - úgy hiszem, ez a feladattudat az a motor, amely Dvorszky Hedviget újra és újra feltölti hittel és energiával, s újabb vállalásokra sarkallja. A megörökítés vágya nemcsak a tárgyat alkotó művészt, hanem a történészt is sodorja, viszi magával. Folyamatos, ugyanakkor minőségi megnyilatkozásra kényszeríti a Magyar Katolikus Rádió stúdiójában csaknem két évtizede elhangzó műsoraiban éppen úgy, mint a Magyar Iparművészet folyóiratban megjelenő s egyéb szaklapokban, orgánumokban közzétett írások szerzőjeként. Dvorszky Hedvig igazi társasági lény. Művelt, tájékozott, nyitott, derűs ember. A néha váratlanul fellobbanó indulatai, hirtelen és azonnal kihunyó haragvó megnyilatkozásai is az alkotó ember türelmetlenségét bizonyítják: szorít az idő! Óriási szellemi vagyont halmozott fel a magyar alkotóerő - vers, dallam, architektúra, szobor, textília vagy éppen színpadi dráma -, és ez mind megörökítésre, bemutatásra, befogadásra vár. S ráadásul a kortárs művészeti ágak megannyi értéke, értékes művészek feltáratlan titkai! A napjainkban megszülető művek körüli bábáskodás, a jelenlét és részvétel akarása örökös sietésre kényszeríti a krónikást, "a korszakok krónikását", ahogy az egyik vele készült interjúban a fiatal szerző nevezte. A krónikást, aki nem kívülről szemlél és nem felülről ítél, hanem belülről kívánja tetten érni és megrajzolni a lét és a műalkotás spirituális dimenzióját, a valódi indítékokat. Hiszem, hogy krónikásként, kritikusként, szaktörténészként maga is alkotásra, új és újabb művek megszületésére ösztönzi "alanyait".