A magyar-zsidó irodalom fogalma: több nemzedék elkeseredett vitáitól földúlt csatatér. Ma is óvatosan lépünk be az elhagyott, gazzal vert területre, ahol minden lépésünk egy elrozsdásodott vezetékbe gabalyodhat, amely egy elfelejtett taposóaknát hoz működésbe. Azonban nem kerülhetjük el a konfliktusokkal is járó seregszemlét, mert kibeszéletlenségben nem lehet becsületesen élni. Milyen kritériumoktól függ a zsidó jelzővel (fogalommal) nyomatékosított meghatározás? S vajon kirekesztő az eredők felmutatása? Avagy befogadó-e az egyszer már „újraszőtt” modern magyar költészet sok-sok tanulsággal szolgáló „szétszálazása”? Ki kategorizál? A zsidó, aki meghatározza magát, vagy az, aki őt, kívülről szemléli? A művészi kifejezés dimenzióinak kitágulását üdvözöljük a magyar-zsidó költészet jelenségében – hangban és témákban egyaránt –, mert ebben ragadható meg a magyar kultúra géniusza. Amely oly világra szólóan páratlan, magába szippantó-építő vonzást vitt végbe. Ezért a magyar kultúra metafizikus folyamata világosodik meg az (ál)szemérmes elfojtásból kibontakozó termékeny önmeghatározásban. Magától értetődő természetességgel mutatjuk fel az „Észak-fok, titok, idegenség” eredőit, aminek termékeny „honfoglalása” nélkül a modern magyar irodalom elképzelhetetlen. Ugyanis a nyelv, a kifejezés médiuma, történeti képződmény – nem választható el az azonosságoktól, amelyek rajta keresztül fogalmazzák meg magukat. Szövetében ezért saját magánál mélyebb tartalmakat és azonosságokat hordoz, ami a legérzékibben a költészetben mutatkozik meg. Összeállításunk az individuálisnak tudott, noha a „kollektív emlékezetet” a legmélyebben kifejező líra sokféle szálaiból fonott elbeszélésként olvasandó. „Kollektív regény”-nek, amely a zsidó nép egy kollektívumának magyarrá válásának történetét beszéli el. A médiumon, amely a történet-tudománynál is pontosabban, s gazdagabban, meséli el a magyarrá vált zsidók kurta narratíváját – „kivirágzásuk” és „kiszántásuk” között.