Merényi Krisztián három sikeres (groteszk, már-már abszurd) prózakötetbe tett izgalmas kirándulás után visszatért szülőföldjére, a költészet birodalmába. Kiruccanása nem volt hiábavaló, kincseket mentett át, segítségükkel újfajta lírai szemléletmódot teremtett. Eddig is tudta, hogy költőnek lenni: közszolgálat, ezután még jobban tudja: a költészet közképviselet, s elsősorban azok képviselete, akik önnön méltatlan sorsukat nem, vagy csak dadogva tudják világgá kiáltani. Nem kívülről-felülről szemléli és szánja az esendőket, hanem közülük valóként éli meg, s mondja ki sorsukat. Tehetsége alkalmassá teszi arra, hogy a világnyi bánatokat is sajátjaként köpje a botránkoztatók érzéketlen arcába. Joga van erre, hiszen „Ül a dombon, s óvja a napot, eledele a fény, éltetője a fény.” A szerző új verseskönyve ígéretes folytatása eddigi művészi munkásságának, költészete egyre érettebb, nyíltabb, tisztább, a címadó vers (néhány másikkal együtt) máris bekerülhet a magyar líra aranykönyvébe. Reméljük, hogy nem csak oda, hanem az értő olvasók, a szolgálatot elfogadó közösség szívébe is.