A művészetek - főképp irodalom - kérdéseivel, szerzőivel foglalkozó írások nem titkoltan azzal kísérleteznek, hogy az óhatatlan személyesség és a kívánatos szakszerűség között miféle hermeneutikai egyensúly tartható fenn. "A kritikus sosem kritikus először. Olvasóként kezdi. Mert ha kezdetben volt az Ige (amiben nincs okunk kételkedni, tekintettel a kétkedés démoni természetére), másodjára olvasóra lehetett szükség. A beszéd és az írás értőjére. Értőre - s ezt nem minden komolyság nélkül fogalmazom így. Aki pedig nemcsak érteni óhajt, de tolmácsolni is a megértettet, közvetíteni is a fölfogottat: nevezzük őt kritikusnak. A kritikus az olvasó kései funkciója. Kritikus az, aki írva olvas." (Halmai Tamás)