Jahoda Sándor (Budapest, 1976) versei merészek és kíméletlenek. A hol sodró lendületű, hol szaggatott dikciójú szövegek kanyargásai közben csak kapkodhatjuk a fejünket jobbra-balra, mintha hullám- vagy szellemvasúton ülnénk, és legjobban tesszük, ha egyszerűen hagyjuk, hogy utat törjenek maguknak. Vagy figyeljük őket, mint a kilőtt nyílvesszők repülési ívét, kíváncsian várva hol érnek földet, majd meglepődünk, hogy éppen bennünket találnak el. Néha fejen, néha mellkason. A végén lehet, hogy enyhén megszédülve, de az biztos, hogy nem üres kézzel távozunk a Hungária körútról. (Türjei Zoltán)