A könyv tanulmányai egy sajátos paradoxon révén kívánják megvilágítani a költői szövegek olvasásának kérdését. Költészet ugyanis nem csak a nyelv bőségéből keletkezik. Az ellenkező állapot a nyelv jelállományában érzékelt hiány is legalább ekkora ösztönző hatást fejt ki. A nyelvi hiányt pedig a megértés hiánya állítja elő, mivel utóbbinak organonja a nyelv. A könyvben foglalt tanulmányok közös előfeltevése az, hogy az irodalmi műalkotás kérdései a nyelvbe foglalható megértés határain fogalmazódnak meg. Kosztolányi így írt erről a jelenségről: Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással mint tettel, megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester, megértesse.) Tapasztalatunk világát általában gazdagabbnak ismerjük el, mint nyelvünkét. Az irodalomban azonban ez a rangsor megfordul: a nyelv úgy is, mint egyedi újítás, de úgy is, mint hagyomány megelőzi, megvilágítja a tapasztalatot, amennyiben nemcsak már tudott értelmet közöl, hanem értelmet tár fel. Gyakorta használt kifejezéseinkre lefordítva: nem informál, mégis hatalmas innovatív erővel bír, mert gondolkodásunkat és beszédünket újítja meg. Különösen, ha azok hiányainak megjelölése kerül központba. A 20. század eleji magyar szerzők különös érzékenységet árultak el a hiány e sajátos produktivitása iránt: Babits Mihály regényének kifejezetten a nyelvvesztés a témája, Kosztolányi Esti Kornél-történeteiben a semmi szóval jelöli meg a létezésben érzékelt hiányokat, Krúdy Szindbád-történetei pedig az emlékezetben mindig jelen lévő felejtést tematizálják. A megértés hiátusai ezeket nevezzük hiány-jeleknek az irodalomban mindig többletet eredményeznek, az írást és az olvasást tekintve egyaránt. Jelentésteremtő energiákat szabadítanak fel ugyanis, arra késztetnek, hogy nyelvvé formáljuk, a hiányt jelentéssé, a tudást megértéssé alakítsuk át..