Az irodalmi Tao sémája nagyjából ez: elindul egy nemzedék vagy csoport, s megérkezik néhány, a nemzedékből, csoportból korán kivált és saját poétikát kialakító, s az idő teltével megkorosodó, megtépett, de így még inkább saját sorsot s arcot nyert költői egyéniség. Megérkezik, de hová? A mai Kulcsár Ferenc, Tóth László és Varga Imre szinte semmiben sem hasonlít a felsorolás "másikaira": nehezen tudjuk őket elképzelni az egykori Egyszemű éjszaka (1970) c. versantológia közös burkában. Kulcsárnak ma már "Mennybe ér ősz feje": verseiben elsősorban a 21. századi ember emésztő spirituális éhségét, szomjúságát érezzük (s szó szerint a "verseiben", azaz a szavainak nemcsak a lexikális jelentésében, hanem a verssorok megformáltságában is); Tóth László kezdettől s máig az egzisztencia, a lét költője, s mint ilyen, mindent megért, de semmit sem fogad el teljesen, hogy minden maradhasson; Varga Imre pedig az a kevesek közül való költő, aki nem csak divat(séma)szerűen, hanem teljes egzisztenciájával (azaz költőként is sikeresen) a Tao útját (el nézést a tautológiáért!) járja (versei - egy remek haikuja szerint - "árnyékuk folyóján / gyökerüktől elúszó / kökénybokrok"). Vilcsek Béla szokatlan "hármas monográfiája", egyéb érdemei és értékei mellett, persze éppen azért izgalmas, mert e három különböző pályát és életművet az egykori közös indulás apropóján képes úgy egymás mellé helyezni és összevetni, hogy azok egymást is értelmezik.