"Mizgulin mindegyik versének lelke van. Minden kötete lélegzik. Minden szava tükröt tart elénk. Mizgulin szíve orosz, lelke pedig keresztény... Tematikája és motívumrendszere a természethez, a társadalomhoz és Istenhez kötődik, e három együttesen határozza meg ars poeticáját. Az ő költészete versekbe öntött tájképek láncolata. És ebben a megelevenített, harmóniával és diszharmóniával teli szibériai természetben ott lüktetnek Mizgulin érzései, hangulatai, gondolatai, testének-lelkének rezdülései. Sajátos módon végteleníti az Isten mérte teret és időt, így az olvasó külső és belső utazások sorát teheti meg a jégtáblákat magába fogadó óceán-mélytől az égbe torkolló folyókig. Utazásai során szembesülhet Isten jelenlétével, az Isten teremtette világ hatalmasságával és örökkévalóságával, a földi ember gyarlóságával és halandóságával; elidőzhet az egyes lelki-szellemi-érzelmi stációknál: önmagába nézhet, szenvedhet és megtisztulhat. Mizgulin verseit olvasva másodikként a szociográfusok jutottak eszembe, mert az ő költészete versekbe öntött szociográfia. Kimondatlanul is ott kísért a szocializmus tájra és emberre feszített öröksége. Végül eszembe jutott a Biblia, a Jelenések Könyve is. Verseiben a Bibliából vett személyek és szavak szövevényes hálót fonnak, az olvasókból különféle asszociációkat váltanak ki, és ezek az asszociációs többletjelentések áthangolják a hívőket és nem hívőket is; a profánból a szakrális világba emelnek lehetővé téve a két világ magunkba fogadását. Szeretettel ajánlom elolvasásra ennek a Jeges-tenger partján született, Leningrádhoz (ma Szentpétervár) ezer szállal kötődő, a tűnő időbe vesző élet minden pillanatát lélekarchívumban őrizni akaró, a Teremtőtől kapott talentummal jól sáfárkodó, az Istenhez feloldozásért és megváltásért folyton imádkozó embernek, Dmitrij Mizgulinnak a verseit."