Amikor Pintér Lajos 1976-ban megírta a Kalangya folyóirat történetét, Pestről tekintett az akkor önmagát jugoszláviaiként deklaráló vajdasági magyar irodalomra, akkoriban még nem szálazódtak szorosra a magyarországi és külső-magyarországi, akkori szóhasználat szerint határon túlinak mondott magyar irodalom kötődései, messze volt még az idő, amikor majd a vajdasági szerzők is csatlakozhatnak a Magyar Írószövetséghez. Szem előtt kell tartani azt is, hogy a szerző nem monográfiában dolgozta fel folyóiratunk történetét, hanem az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-népművelés szakának ötödéveseként diplomadolgozatot írt róla. Ami végtére is feladat, kötelező munka, nem feltétlenül a személyes érdeklődésből kilombosodó értekezés. Éppen ennél fogva meglepő az empátia, amivel a kisebbségi sorsba szakadt magyarság irodalmi törekvéseit igyekszik megérteni. Gyors pillantást vet a Trianon utáni, felvidéki, erdélyi literatúra helyzetére, kitapintja kötődéseiket és elkülönböződéseiket a délvidéki magyar irodalom vonatkozásában, majd mintha a posztkolonialista elméleteken hizlalta volna ismereteit, éles szemmel észrevételezi, hogy a Vajdaság nemcsak a volt Monarchia testéről szakad le, hanem választása szerint a pesti konzervatív centrumtól és a szegedi tájirodalomtól is eltávolodik. Ebből eredően kétségkívül izgalmas terepet nyújt az irodalomtörténetet fürkésző fiatalember számára, aki Czine Mihály, a kisebbségi határon túli magyar irodalom jeles kutatójának mentorállása mellett írta szakdolgozatát. Pintér Lajos megközelítésében ha a táj kulturális értékeit kutatjuk: a hagyományozás időtartama több évszázad; ha a történelem meghatározó új szempontját nézzük, akkor 1918. december 1-jétől számító fiatal kultúráról szólhatunk, vagyis dolgozatában nem hagyja figyelmen kívül a Bori Imre által nyomatékosan hangsúlyozott, évszázadokon átívelő kultúrhagyományt, de azt sem, hogy a délvidéki magyarságot korábbi központjaival összekötő szálak a trianoni döntéssel elszakadtak, és onnantól magára marad, elölről kellett kezdenie mindent, ami nyomán Szenteleky Kornélék vállalták és vélték a vajdasági magyar kultúra gyökértelenségét. Pintér viszont pontos érzékkel jelzi, hogy a meginduló folyamatokat látva a centrumnak, Pestnek szembesülnie kellett a perifériákon zajló kulturális törekvésekkel. Fontos hangsúlyozni, hogy tárgyát és témáját nem különálló, steril képződményként kezeli, hanem a kisebbségi magyar irodalmak fejlődésvonalában helyezi el, kiemeli a szellemi rokon vonulatok csomósodási pontjait a felvidéki, erdélyi és magyarországi irodalmában, nyomatékos figyelemmel tekint a folyóirat-kultúra alakulására, a szerkesztői koncepciók által megfogalmazott törekvésekre, valamint ezen koncepciók beépülésére a kisebbségi kultúra egészébe. Nem feledkezik meg arról, hogy a leszakadt országrészek irodalmának főbb egyéniségei egymás orgánumaiban is szerepet vállaltak, igyekeztek megteremteni a sajátként értékelt, frissen létrehozott kultúrjavak egészséges keringését a magyar anyanyelvű térségben, és ebben számos fontos magyarországi szerző és szerkesztő is melléjük állt. Ugyanakkor vállalt missziójuk túlnőtt a magyar-magyar párbeszéd megteremtésén és fönntartásán, ugyanis a többségi nemzet irodalmi alkotásait is közvetítették saját olvasóközönségük, illetve az egyetemes magyar olvasótábor felé, ösztönösen vállalták a programmá terebélyesedő hídszerepet. A Kalangya így voltaképpen négyes kötődésben igyekezett megtalálni helyét, kapcsolatot tartott a helyi alkotókkal, az egyéb kisebbségi irodalmakkal, a délszláv irodalmakkal és a magyarországi irodalmakkal. Tegyük hozzá, a világirodalommal is. (Részlet Fekete J. József előszavából))