A negyvenvalahány esztendővel ezelőtt a XX. század szellemi-irodalmi-művészeti avantgárd bűvöletében indult Bodnárt akár régimódi embernek is nevezhetnénk, akiknek gondolkodása középpontjában a közösség a szűkebb-tágabb emberi közössége áll, s akár ars poéticának is felfoghatjuk a következő vallomását: gyötör a kétely, meg tudom-e találni azt a szót, az egyetlent anyanyelvem végtelenül gazdag szótárában, szinonímaerdejében, mellyel a legpontosabban fejezhetem ki magam magam? a valóságot, egyetlen szóban az embert. És valóban, ebben ragadható meg munkásságának lényege: a pontosságban, a pontosság igényében, a mindenkori adekvát kifejezés meglelésének a vágyában, ami nézzünk szét, különösen mai napság, magunk körül nem is annyira írói magatartás, hanem írói igény, s főleg a költői munka lényege. Amihez további írói-újságírói erények is társulnak nála, mint a sokrétűség és a sokszínűség, a hagyományos mondhatni klasszikus értékek hiánytalan ismerete és jelentőségük átérzése, illetve a széles körű tájékozottság, alapos anyagismeret és a mindenkori új iránti fogékonyság, s ekkor még emberi tulajdonságairól, a mértéktartásáról, a saját ízlésen való felülemelkedni tudásáról, s arról, amilyen összhangot tudott teremteni agában egyéni és közösségi között még nem is szóltunk. (Tóth László)