"Engem itt dobott ki / a ropogó lágy földből az idő ekéje, / hol egy vad nyomából / az idő vastag érként buzog / és kecskeköröm alakú csigaházak söprődnek / a partra ki, / megszülte magát az az óra / a suttogó pusztákban, / hol mély szerkezet dolgozik magában, / ott lent, / öreg, halódó bútorok közt, / maroknyi fényben készültem, / lidérces vizek, / érett piros vizek tövében s lejjebb, / hol az idő forrása bugyog. / (...) Ülök a Mária-arcú tájban, / mint régen, mielőtt beleléptem / a folyóba, / ős könyv lapjai közt, benned és magamban, / iszapos tagjaimban. / Hallom a sötét forgolódást, / lisztes nyoszolyák, székek, / mint az egérfészkek, / hallom, hűlnek ki a borsos gyümölcsök / s az alvók csontjai" - olvashatjuk ezt a szép önvallomást Gulyás József Hinga című versében, amely bár az összegyűjtött verseinek harmadik kötetében kapott helyet, mégis ide kívánkozik, a negyedik, utolsó könyv lezárásaként, hisz az egész gulyási opus esszenciája benne rejlik. A költő önkeresése, melynek során külső és belső tájakat, világokat barangolt be, s végül mindig ugyanoda jutott vissza - az ősforráshoz: Ludashoz, amelynek földjéből ő maga is vétetett, amelyet gyűlölve szeretett és szeretve gyűlölt, és amelynek krónikása maradt mindvégig.