Íme egy költő, kis utazótáskával, benne fogkefe, pizsama. Íme Gulyás József, a szabadkai proletár költő, aki soha sem tartozott az aktuális és divatos vajdasági magyar költészet fősodrához. A magyarországi ítészek is alig vettek róla tudomást. Nem volt különösebben ünnepelt szerző. Gulyás József költészete eligazítás, vallomás és teljesítmény; kinyilatkoztatás. Ő jelent így önmagának; ez a szellem. Beszél, tagol és meghirdeti, mintegy előre vetíti a lényeget, emlékezik magára. Szava adja ­- sajátos mondattanával - az erejét, villantja föl az arcát, edzi a tartósságát. El meri törni azt, ami visszafordíthatatlan, elhajlítja a vízszintesen halálba futó időt. Gulyás Józsefnek egyetlen irodalmi műfaja volt, a költészet. Vagy amit ő annak hitt, annak tett meg. Költeményei többnyire meditatív elmélyülések, ódai pillanatok, indulatos tirádák, bizarr képzuhatagok, szálkás eszmefuttatások. Gondolati zötykölődés, néha halk csörömpölés. A költő látja az elveszett paradicsomot és a reménykedő élet zsengéit, a befelé összeomlott teljességet, a sérült és helyreállítandó közéletet, a túlzottan tisztelt különbségek és kudarcok uralmát, és ami megoszt minket mindenben s nőttön-nő, a szellemi ürességet. Nem szeretném ide-oda tologatni, osztályozni Gulyás költészetét, de nekem: egyedi és nagyon jó. Forró zuhogás, sodró, magával ragadó zuhatag. Mintha mindig zuhannánk valahová, amikor Gulyást olvasunk... De hova is? Csak nem a csillagok felé?! Fenyvesi Ottó