Gulyás József verseit a karakterisztikus, nagy gonddal elrendezett vershelyzet jellemzi. Mindenekelőtt a térbeliség: hol vagyunk éppen, kint egy téli tájban vagy egy ismerős szobában. Elég csak egy villanásnyi részlet, ami aztán metaforába fordul. A gesztus mindig olyan intenzív, hogy otthon érezzük magunkat a versben. Ami arra is utal, hogy Gulyás József nem befelé forduló, önmagának író költő volt, hanem közölni akart, ehhez pedig nélkülözhetetlen a helyszín, a kiindulópont, az inspiráció megjelenítése. Ettől lesz a verseknek a legtöbb esetben íve és iránya is. A gondolatmenetet mindig valamilyen elvontabb, filozofikusabb síkra futtatja ki, ezek a vers- zárlatok gyakran a váratlanság erejével mutatnak rá visszás lelki vagy éppen közösségi jelenségre, így a versbeszélő én egyszerre fanyarul bírál és önkritikus is. A vershelyzet hagyományos értelmezése ki is szélesedik ebben a költészetben, mert nem csupán zárt terekre vagy állóképekre kell gondolnunk, hanem éppenséggel a kimozdulásra is. A versek első sorai gyakran egy történetet indítanak el, amely végül nem csattanóval zárul, hanem indoklással: azzal a válasszal, hogy miért írta ezt a verset, amihez az előzményeket is el kellett mesélnie; mi késztette erre, és mi az, ami nem hagyta nyugodni. Nincsenek díszítőelemek. A valahonnan valahova eljutásban pedig nem elsősorban a költői képek dominálnak, hanem inkább a prózatömörítés; eszközei az ellenpontozás és a hatást fokozó ellentétes képek. A visszataszítót és a vonzót ugyanolyan erővel teszi egymás mellé, hogy figyeljünk a disszonancia okára, mert valami sokkal fontosabbat akar közölni, mint ami első látásra megragadó, de elvonja a figyelmet. A másik én, a mögöttes lét, a gondolatait éberen tartó elme versei ezek. (Kontra Ferenc recenziója)