A 80-as évek elején induló Petőcz András a párizsi Magyar Műhely vonzáskörében kibontakozó hazai vizuális költészeti hullám egyik legjelentősebb képviselője, szervezője és összefogója volt. Az ő generációja az akkori, pártállami irodalompolitikával való nyílt szembeszegülés helyett a szellemi ellenállás burkoltabb formájaként választotta a szemiotikai költészetet, és ezen a sokak számára kódolt formanyelven bármit kimondhatott, amit gondolt az akkori viszonyokról. Vizuális és akusztikus költői formáival Petőcz egyfajta szintézist teremtett a Kassák - Tamkó Sirató nyomdokain haladó és a weöresi költészetben gyökerező zenei formálásmód között. A 90-es években továbblépett a hagyomány megújítása terén: friss tartalommal töltötte meg a szonett-formát, egyfajta szintézist teremtve a tradíció és az experimentalizmus között, utalhatunk itt az Európa metaforája című kötetére, vagy az általa létrehozott új formára, a zárójelversekre. Később a küldetéses avantgárd már távol áll tőle, de örök-újító, kereső-kísérletező kedve továbbra is az avantgárdhoz köti. Különböző költői személyiségekbe beleélve magát, variációival, próteuszi alakváltásaival ragadja meg, közelíti meg a legkülönfélébb költői világok benső természetét. Az ezredfordulón már összegez ugyanakkor előretekint és ismét újít: korábbi és újabb zárójelverseit egy kötetbe rendezve (Behatárolt térben, 2010) mintegy átvilágítja önmagát, a tudata mélyén zajló lelki-szellemi-érzelmi folyamatokat. Így a 100 cím nélküli zárójelvers-együttesét a lírai én érlelődése, spirituális öneszmélése poétikus dokumentumaként /is/ olvashatjuk, amelyben a költő a tudatlíra egy különleges változatát alakítja ki, természetesen az avantgárdra jellemző eszközrendszerrel. Így teremti meg a szemiotikai költészet pszichológiai változatát: a külső jelformáktól indulva elérkezik a mélytudati arche-képekig.