A gabonatáblák hullámzását tengernek véltem, a szél barázdálta vizeket jószagú földjeinknek, szigeteknek a látóhatár alján úszó háztetőcserepeket, vendégváró falvaknak a szigeteket. Íme, ahogy e könyv írója, Poór József nevezi: a jó skizofrénia. A mottóként is értelmezhető négy sor vers mintegy vérfonálként húzódik át a kötet 1+9 írásán – háromszor földközelben, háromszor vízközelben, háromszor mesében. Valamennyi elbeszélés a létezés drámáját eleveníti meg, az ember elveszettségét és meztelenségét, ugyanakkor küzdelmét és nyitottságát a végtelen jövőre; arra a végtelen jövőre, mely úgy ragadja az embert maga felé, mint lepkét az éjjeli lámpafény.