A kánon a zenetörténetben hangsúlyosan a többszólamúságot, a színeket és a gazdag egybecsengéseket, a plurális értékrendet jelenti és jelképezi, míg az irodalomtörténetben a rögzült, mérvadónak, tekintélyelvűnek mondott alkotásoknak, biztos értékeknek és értékelveknek a szinonimája, mely szükségszerűen csak rostált szerzői listákat, egyszólamúnak láttatott tereket s temporális helyett örökérvényűnek gondolt értelmezésalakzatokat, illetve irodalomszemléleteket fed. Boka László könyvének tanulmányai - ahogyan a könyv címében szereplő kérdőjel is előrevetíti - többnyire kérdő attitűddel közelítenek mindehhez, miközben hangsúlyosan valamiféle határlétre, határhelyzetekre összpontosítanak. Egyfelől az irodalom és a különböző művészeti ágak közti egyre elmosódóbb mai határokra, a szélesebb, művelődéstudományi kihívásokra, olykor ezek veszélyeire is, másfelől a magyar irodalmat felosztó mesterséges földrajzi határokra és ezek szükségtelenségeire, mindazonáltal a ’határon-túliság’ értelmezésben betöltött szerepeire, magyarországi visszhangjaira, hagyományalakzataira s a mögöttük nyugvó régiók történeti látszat-homogeneitására is. A kötet több tanulmánya bevallottan azzal a szemlélettel igyekszik közelíteni az erdélyiség, az erdélyi irodalom problémaköréhez, mely a minőség jegyében született alkotások heterogén értelmezésalakzatait természetesnek gondolja, a lokálist vagy regionálist számon tartja, a provinciálist viszont nem bocsájtja meg, s akár hipotetikus világirodalmi, akár egyetemes és sajátos elkoptatott szólamait vizsgálja, a következetes értékelv szerinti tájékozódást tartja csak elfogadhatónak. „A magyar irodalom egysége mindenekelőtt nyelvi egység, de szellemében, hagyományaiban, közös kulturális emlékezetében is kétségkívül az. Nem homogeneitást, mintsem gazdag változatosságot és értékszemléletbeli változatosságot lehet értenünk egysége alatt.” – írja a könyv bevezetője. A tanulmányok egy hangsúlyos terminológiai tisztánlátás igényével és az irodalmi kánonelvek kulturális beágyazottságának, hatáselvük determináló továbbélésének ismeretében vállalkoznak történeti elemzésekre, mindvégig szem előtt tartva a megidézett szerzők vagy korszakok láttatási stratégiáit is, azt a fontos képet, melyet a magyarországi kritikai visszhang generált. Nemzet-viták és önszemléleti viták hangsúlyozódnak a hetvenes és nyolcvanas évek magyar irodalmában, irodalmi egység-elvek és regionális önértelmezési stratégiák a két világháború közti erdélyi, valamint a második világháborút követő kisebbségi magyar irodalom esetén, kortárs átértékelések és hangsúlyváltások emblematikus életművek és áthagyományozhatóságuk esélylatolgatásai során. A szerző vissza-visszatér egyik központi kutatási területéhez, Sütő András életművéhez és az ehhez kapcsolódó polemikus témakörökhöz, de elsődlegesen kanonikus modellek, diszkussziók és irodalmi viták átfogó bemutatására vállalkozik. A kötetbeli árnyalt elemzések és a termékeny kétely szólamai a kortárs kritikai kitekintésekben is megmutatkoznak, amint a könyv második részében Kovács András Ferenc költészete, Papp Sándor Zsigmond új nagyregénye, Szilágyi Júlia esszéírói munkássága, Kántor Lajos és Miklós Ágnes Kata szintén erdélyi irodalommal és erdélyiséggel foglalkozó értekező művei kerülnek kritikai górcső alá. Ez az erdélyiség - mondja épp a szerző -, amolyan gazdagító szín, de elhatároló jegy semmiképp.