Egy költői csoportnak is mondható szűk kör, Székely Magda, Mezei András, Gergely Ágnes Budapesten, s a velük együtt lélegző, alkotó barátjuk: a Tel Avivban héberül író, a magyar költészetet a szent nyelvre fordító Itamár Jáoz-Keszt (Keszt Péter Szarvasról és Budapestről, valamint egy rövid, de annál életre szólóbb hatású Bergen-Belseni kitérőről) folytatták a Kiss Józseffel és Makai Emillel indult magyar-zsidó költészet soával megszakított hagyományát. Velük a totális kiszántás elszenesedett mezején mégis átütött valami makacs föltörni-élni akarás, vagy inkább igazság, hogy a fölégetett tarlón is kizöldül néhány búzaszem. Gyermeki élményük volt a soá, a szülővesztés, a csonka családban eszmélkedés, ezért ezt az örökséget a holocaustot, mint kultúrát (Kertész Imre) tették meg költészetük alapjának. Ez a nyolckezes Itamár Jáoz-Keszt verseinek magyarra ültetésében hangzik fel most valódi zenekarként. A csoport mindegyik tagja részt vett ennek a muzsikának a magyarul megszólaltatásában hogy a kiszántás kertjében új minőségű virágzás indulhasson el ha csak egy mennyei, de annál örökebb mezőn is.