Tóth Ágnest elsőként, mint barátot ismertem meg valamikor a nyolcvanas évek közepén, utána a hihetetlen érzékenységű riportert, aki a kilencvenes évek hajnalán némi túlzással percek alatt vált ismert és népszerű váradi újságíróvá. Az emberi nyomorúságok intézményemberévé. Utána következett a televíziós énje, aki ebben az új közegben is gyorsan megtalálta a hangját. S közben ott volt mindvégig a többműfajú alkotó ember, aki az újságíró visszavonulása után átvette az őt megillető főszerepet. Írja verseit, dalszövegeit, novelláit, készülnek akvarelljei. Tóth Ágnes prózái részben a nagysikerű riportokból gyökereznek, hús-vér figurákat rajzol, erőteljes vonalakkal jeleníti meg azt a világot, ahol hősei, ellenhősei éltek. A hetvenes, nyolcvanas évek Váradjának jobbára rég elporladt alakjainak állít emléket. E szövegek olykor a reménytelenség látleletei, máskor a túlélés titkait tárják elénk meg kesernyés, tótágis humorral, mindvégig a kisember iránti tisztelettel, empátiával.