Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban, egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz, a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot. Ez a könyv is ebben a hitben íródott.