„A történtek után Dius úgy érezte, szüksége van egy kis időre, amit egyedül tölthet, egy olyan helyen, ami valamelyest emlékezteti az otthonára, vagy legalábbis annak a nyugalmára. Egyetlen ilyen hely volt, ami megfelelt erre a célra, még pedig, a legközelebbi templom. A napnak ebben a szakában zárva tartott ajtók egyszerre megnyíltak előtte, belépett, mire az ajtók újra bezárultak mögötte, elrejtve őt a kíváncsi tekintetek elől. Hálás szívvel lépett előre, majd lerogyott, az oltárral szemben. Sérült szárnyait kiterjesztette, miközben hálát adott az Úrnak. Ezután szemügyre vette a sérüléseit. Nem festettek túl jól, a szárnyain a robbanás hatására több, kisebb-nagyobb lyuk is keletkezett, amik angyali mivoltának köszönhetően már gyógyulásnak indultak, ám ettől függetlenül elég fájdalmasnak bizonyultak. - Ó, hogy gyűlölöm ezt a helyet most! – mondta ki hangosan is, amit pillanatnyilag érzett.” Dius angyal. Nem akármilyen. Védelmező. Hűsége megkérdőjelezhetetlen. Minden gonosszal szembeni harc vezetője. Egyetlen gyenge pontja van, az emberiség iránti megvetése. És ez a gyengeség az, ami miatt az emberek közé küldték. Egy olyan nőt kell megvédenie, aki az első perctől megvetéssel tekint rá. Ez az egy dolog van, ami közös bennük. Egyikük sem szívleli a másikat, mivel nem ismerik egymást, csupán látszatra ítélnek. Mégis, az idő múlásával, és az események nem várt fordulatával, olyan kapcsolat alakul ki angyal és ember között, amire nem számítottak. Érzelmeik mélyen, belülről kötik össze őket. Így veszik fel a harcot a sötétből jövő, világot elpusztítani készülő gonosszal.