Bartos Tibor (Újpest, 1933. - Budapest, 2010) büszkén vallotta, hogy nem hajolt meg a kommunista hatalom előtt, és nem vette igénybe az ideológiailag betagozódott íróknak biztosított előjogokat. Trilógiájának 2. kötete. Bartos oldalról oldalra belegázol - méghozzá frontálisan - a jóérzésbe és jó ízlésbe, olyan kíméletlenül (felszabadítóan?) őszinte és nyers hangvételt enged meg magának, ami a sokszor finomkodó magyar irodalomban egyáltalán nem megszokott. "Szívesebben hiszem, hogy a művészet az élet föle. Sörhab, kicsap." Ilyen kicsapás Bartos memoárja: mámor, frenézis. Nagy szerepet kapnak az alapvető testi funkciók, ürítés és szex. Néha a kettő együtt. Bartos ultrapornográf leírásai bizony azoknak is kikezdhetik az emésztését, akiktől távol áll minden prüdéria. Végletes nyíltsága és hőn hangoztatott morálfölöttisége (-alattisága) van hivatva fedezni a "gonoszkodásait". Stílusa: "szódzsessz", ahogy többször is írja. (...) Tekintélyellenes attitűdjét a magyar szerzők közül aligha közelíti nála bárki jobban. Van, hogy egy-egy bekezdését többször is át kell rágni, hogy megértsük: szójátékok és szószülemények, nyakatekert megfogalmazások tömkelege nehezíti az olvasást. De annyira élvezetes Bartos kis zenéje, hogy ezt kicsit se bánjuk. (Leimeiszter Barnabás)