II. Rákóczi Ferenc írói munkásságának pontosabb körvonalai csak napjainkban kezdenek kibontakozni. A fejedelem fő műve, a Confessio peccatoris (Egy bűnös vallomása) a nagy konfessziók sorozatába tartozik, amely mutatja, nem Rousseau volt az első újkori író, aki olyan fontosnak és érdekesnek tartotta a saját életét és énjét, hogy élete közepe táján részletes vallomást írjon önmagáról. A könyv tárgya a franciaországi és törökországi emigrációban 1715 után keletkezett írások csoportja. Kiindulópontja, hogy az irodalmi szempontból számba vehető művek többsége a szabadságharc elvesztése után, a száműzetés idején keletkezett. E művek műfajilag rendkívül változatosak, de nyelvileg egységet alkotnak: latin és/vagy francia nyelven íródtak. A kora újkor két meghatározó diskurzusa, a politikai és a vallási gondolatcsere metszéspontján helyezkednek el, más-más módon részesülve belőlük és hozzájárulva ezekhez, kiegészülve a szerzői szubjektum művenként változó arányú, a 18. század folyamán Európa-szerte felerősödő jelenlétének tendenciájával. A könyv alapkérdése, milyen értelemben beszélhetünk a Confessio és a Mémoires ( Emlékiratok) elbeszélő poétikájáról, az Aspirationes ( Fohászok) és a Meditationes (Elmélkedések) vallási retorikájáról, az e művek mögött álló műfaji hagyományok, identitásdiskurzusok, szövegforrások és szövegalkotási stratégiák egyéni adaptációjáról. A szerzők azt vizsgálják, a szövegek miként reprezentálják az én-elbeszélőt; hogyan, milyen eszközökkel ábrázolta önmagát Rákóczi, és milyen képet, emlékezetet (memoria) kívánt hagyni az utókorra. Választ keresnek a kérdésre, hol, miben, milyen reflexiók hátterében jelenik meg az elbeszélő írói, politikai és más identitásának bizonytalansága, helyreállítása és újrakonstruálása; hogyan ragadhatók meg a különféle identitások kereszteződései.