Vannak költők, akik végtelenül bonyolult és egyre inkább széteső világunkat tovább bomlasztják. Nem mondatokat, gondolatokat, érzelmeket vetnek papírra, csak indulatfoszlányokat, képtöredékeket, agyonkínzott nyelvtörmeléket. Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat köznapiságán és kimondani a dolgok mögött rejlő kimondhatatlant. Őrizve a hagyományt, a múlt halhatatlan értékeit, ugyanakkor néven nevezve az újat, otthonosan mozogva szédületes iramban fejlődő civilizációnk elképesztő vívmányai között. A kötet számtalan verse meggyőző példa arra, hogy milyen jól megférnek bennük a hagyományos természeti képek a tudomány vagy a technika legújabb felfedezéseire utaló kifejezésekkel. Ennek a szintézisnek a létrehozása ugyanakkor különleges költői technika kialakulását eredményezi. Szigeti Lajos versei általában rövidek, szűkszavúak és tele vannak frappáns csattanókkal. Az embernek néha az az érzése, hogy olvasói élmény helyett egyfajta akrobata mutatvány látványának a részese. Amit persze csaknem minden esetben zsongítóra enyhít a szerző valamennyi munkáját végigkísérő zeneiség. Így lesz a torokszorító drámából szívmelegítő, nagyon rokonszenves, a XXI. század frenetikus hangzavarában is jól megkülönböztethető egyéni líra. (Hárs Ernő)