Ritkán van annyira szoros kapcsolat egyfelől a kíméletlenül kíváncsi ön- és világmegfigyelés, másfelől az írói műhelymunka között, mint Nádas Péter írói alkata esetében. Az emlékben lappangónak, az élménybe temetettnek, az álomból felködlőnek, a képzeleten átrebbenőnek, a szokás, a kultúra és a civilizáció cenzúrája alá eső ezernyi elfojtott pillanatnak a kimondhatóság határát áttörő rögzítése valóban szabadsággyakorlat, a szabadság tréningje, ahogy e kis könyv címe mondja, mégpedig nem pusztán a beszéd, hanem az ember felszabadítása is, az emancipáció általános értelmében. Nemcsak a kimondhatóság, hanem attól elválaszthatatlanul, az elmondhatóság körének tágítása - és mint ilyen, kiváltképpen írói tett. A nagy művek létrejöttének forrásvidékén járunk ezeket az esszétöredékeket olvasva. "Húszéves voltam, amikor elolvastam a Werthert, aztán zsinórban olvastam tovább Goethe csaknem valamennyi művét. Szenvedélyesen. Nem mintha valaki ijesztgetett volna, hogy ne lennék el nélküle. Valamiféle általános művelődési kényszer vezethetett hozzá, de nyomban föltárult egy ismerős, vad világ, mely nem vonzott, holott halálosan izgatott. Bozóttal benőtt, viharos tájék, mindenféle túlhabzó patakokkal, melyeknek partjain megnyugvást és enyhet ígérő ligetek és erdők látszanak, bár ténylegesen csábító rémeket rejtegetnek. Jellegzetes thüringiai táj részleteivel íródott össze a szöveg, egy oly táj részleteivel, amelyet őrjöngő kamaszkoromból ismertem. Életem reális minőségeit láttam viszont e kép mögött. Valamit olvastam, ami minden ízében különbözött az életemtől, de valamire rímelt, amit e kettős tükröződés nélkül nem tudtam volna megnevezni. Ma azt mondanám, olyan minőség, olyan struktúra jelent meg, amely az irodalmi mű önálló nyelvének része, de nem alkalmazza a köznyelv egyetlen szavát sem. Azt mondja el, amiről a korszak nem beszél, s ha valaki szóba hozná, akkor rettenetes megütközést keltene vagy teljes értetlenséget váltana ki."