Valaha - nem is olyan régen -, amikor a diákok középiskolában történelmet tanultak, a hangsúly az évszámokon volt, az uralkodók nevén, mikor volt a háború, kik voltak a győztesek. Aztán arról kezdtek beszélni, hogyan keresték az emberek a kenyerüket milyen volt a gazdasági helyzet? Voltak történészek, akik felvetették a kérdést - miben hittek az emberek? Mi volt a világ-felfogás? Mindez nem lenne elég ahhoz, hogy meg tudjuk magyarázni, hogyan volt lehetséges, hogy a vészkorszak borzalmai: a megaláztatások, ártatlan népkimondott halálos ítélet korában fiatalok képesek voltak menteni, segíteni üldözötteket, hogy a borzalom korszaka után a zsidó nép újra tudott normális életet kezdeni, dolgozni, alkotni. Mindezt talán jobban meg fogjuk tudni érteni Lőwanheim Sámuel történetéből, mint elvont, tudományos írásokból. Ilyen emlékezések, történetek fogják lehetővé tenni a teljes történelem megírását. Tudjuk, hogy esetleg a részletek itt-ott nem pontosak - azonban valóban a pontos dátum a legfontosabb? Nincsen nagyobb jelentősége annak, hogyan folyt a szenvedés korában a mindennapi élet, hogyan lehetett ennivalót vinni az éhezőknek, mit érzett Smulik, amikor élete kockáztatásával is segíteni akart másoknak? Mi okozta, hogy erre képes volt? Az otthon, a zsidó családi nevelés? Vagy az életfelfogás, amit a cionista ifjúsági mozgalomban kapott? Smulik nem volt az egyetlen; de mi volt az egyéniségében, ami lehetővé tette, hogy részt vegyen a munkában? Amikor minden megszokott keret: a család, a hitközség, az iskola, a társadalom összeomlott, hogyan tudtak fiatal cionisták saját kereteket felállítani a széthulló világban?