Endreffy Dániel első kötete egyszerre világvégi látomás és hazatalálás-történet. Verseiben a táj nem díszlet, hanem erkölcsi és kozmikus erőtér. A lángoló városok peremén, fjordok és sivatagok között, olajfúró tornyok alatt és hóval vakított utcákon ugyanaz a kérdés zakatol a fülünkbe: mit kezdhet az ember a pusztulással, és hogyan maradhat mégis a "szeretet mindenkivel"? Hisz a legsötétebb képek mögött is ott dolgozik a kegyelem; a partot érés, a kézenfogás, egy öregember csendes imája, egy elgázolt kutya fejét felemelő ragyogó kéz. Endreffy lírája fiatal hangként is meglepően klasszikus. Nagy formák és nagy kérdések felé nyit, miközben végig megőrzi a személyes veszteség törékeny igazságát.