Faludy György kritikusi fogadtatása sem mentes az olykor mulatságos, máskor nem egészen jóindulatra utaló ellentmondásoktól. Népszerűsége közismert, villoniádáit tartalmazó kötetei valószínűleg jó eséllyel pályáznak a minden idők legkeresettebb magyar verseskötete címére, magam is láttam gépírásos sokszorosítású példányt, fénymásolatos kalózkiadást; régebben került a kezem ügyébe a Londonban 1961-ben megjelentetett verseskötet, az Emlékkönyv a rőt Bizáncról szamizdatos, stencilezett darabja, hallottam megzenésített Faludy-verset énekelni-előadni füstös bárban, színházban, »sanzonesten«, ifjúsági klubban egy árva gitár kíséretével. Tanúja voltam annak, hogy Ifjúsági Művelődési Házban, az egyetem Auditórium Maximumában zsúfolt ház előtt beszélt a költő életéről, a világ dolgairól, a beszélgetést követő dörgő tapsvihar nem akart szűnni, majd csak akkor, amikor a rajongók Faludy-köteteikkel dedikálás céljából szabályosan megrohamozták a nyolcvanadik életévén túl járó költőt. Tanúja voltam annak is, hogy egy vendéglőbe betérve egy ismeretlen férfi szólította meg, csak a kezét akarta megszorítani a költőnek, és megköszönni verseit (Faludy elmondta, hogy nem egyedi est ez). Ugyanakkor a Sőtér István összeállította és valóban legendássá vált antológia, a Négy nemzedék (1948) csupán két versét hozta, s a bemutató sorokat nem Sőtér írta. Nem tudok arról, hogy bármikor is nevezetes »vezető« kritikus rászánta volna magát, hogy fölmérje ennek a költészetnek jelentőségét, átvilágítsa természetét, fürkéssze e páratlan népszerűség titkát. Ha ugyan titokról van szó egyáltalában… irodalomtörténetekből Faludy ki szokott maradni, egy-egy verseskötetének, prózai kötetének megjelenése a számára esemény, nem a kritikusok számára. Egykor villoniádáit egyként támadta a szakkritika, a »rabi« fordítás törvényeit szegezve a Faludy-líra ellenébe (és nem K. L. Ammer vagy Paul Zech, sem Brecht nevét, estleges előszöveg-voltát, nem vette észre, hogy Faludy a Villon-kötet utószavában kiadta magát), meg a költőtárs, aki a maga »igazi« (= unalmas) Villonjára esküdött. Még inkább árulkodó az alább idézendő néhány megjegyzés, amely azonban (lehet, hogy akaratlanul?) Faludy jelenség-voltára utal, amely talán több mint irodalom, talán kevesebb, de amelyet felmutatva közelebb juthatunk ahhoz, ami a népszerűség mögött rejtőzik, ami hitelesíti ezt a népszerűséget, és ami jelzi: Faludy rendelkezik olyan hangvétellel, olyan költői beszédmóddal, olyan »poétiká«-val, amely csak az övé, amely része a XX. század magyar irodalmának, és amely, ha nem volna, hiányozna, vagy csak alacsonyabb szinten volna meg.” A számos probléma közül, amelyet Fried István felvet a Faludy-művek recepciójával kapcsolatban, a költő mellőzöttségét érintőket ragadom ki. Fried gondolatmenetéből kiindulva Csehy Zoltánra szeretnék hivatkozni, aki a költőt méltató Hermész földi látogatása című cikkében úgy fogalmaz: „Faludy Györgyről a ma leghasználatosabb (talán inkább: legdivatosabb) irodalomtörténet, a Kulcsár Szabó Ernőé, egy szót sem szól. Persze, ez nem Faludy hibája. Kulcsár Szabó Ernő Kovács András Ferenc költészetét is »utólag« fedezte föl. Szándékosan említem a nagy transsylvaniaival való párhuzamot: biztos vagyok benne, hogy Faludy hatása nélkül a már-már »erdélyi iskolaként« is emlegetett szereplírát művelők aligha volnának azok, akik. (Gondoljunk csak Orbán János Dénes Faludyról írt cikkeire!) Faludy saját énjéről is szerepekbe bújva ír, s csak a felszínes olvasó közelít a referenciálhatóság felől.” De nemcsak Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténetéből maradt ki Faludy, hanem a Gintli Tibor főszerkesztésében legutóbb megjelent Magyar Irodalom című átfogó kötetből is, ha csak figyelembe nem vesszük azt a tényt, hogy egy rövid mondatbeli felsorolás legvégén megemlítik a nevét. „Az 1956-os forradalom idején, illetve az azt megelőző hetekben az Írószövetség tényleges politikai szerephez jutott, az ellenállás egyik szellemi központja volt. (Standeiszky Éva 2005: 172.) A forradalom bukása után a kádári vezetés egyik célja az írók politikai befolyásának tartós visszaszorítása volt. Ennek érdekében és az új pártirányítás, az összes önmagát korábban hatalmi tényezőnek ismerő írói csoporttal, a kommunista írókéval és a népiekével felmondta a bizalmas, illetve a szövetségesi viszonyt. Eközben számos írót letartóztattak. […] Voltak, akik kivándoroltak. Ekkor hagyta el az országot mások mellett Határ Győző, Ignotus Pál és Faludy György. (Kiemelés tőlem: B. É. )” Az idézett rész Az irodalom intézményrendszerének újjászerveződése 1956 után című alfejezetből való. A könyv olvasói értetlenül állhatnak e rövid passzus elolvastán, hiszen nem derül ki számukra belőle, hogy az említett íróknak miért kellett elhagyniuk az országot? De nem esik szó az Irodalmi Újságról sem, így a szóban forgó irodalomtörténetből az sem derül ki, hogy Faludy milyen szerepet töltött be a külhoni magyar irodalom újjászervezésében. Még mindig az előbb említett irodalomtörténetnél maradva elmondható, hogy az előbbi idézet az említett irodalomtörténet 8., vagyis A második világháború befejezésétől a 70-es évek elejéig című nagyobb fejezet egyik alfejezetéből való. Ha jól belegondolunk, akkor Faludy gazdag költői/írói pályájának minden szakaszában akad olyan alkotás, amelyik beleillene az adott irodalomtörténeti áttekintésbe mind az időkeret, mind pedig a tematika szempontjából. Szerény véleményem szerint egy irodalomtörténésznek, ha egy ilyen nagyszabású vállalkozásba kezd, már csak a szakmai tisztesség okán is valamilyen módon viszonyulnia kell egy Faludy-kaliberű életműhöz, hiszen az – tetszik valakinek vagy nem – egyszerűen MEGKERÜLHETETLEN. Kiváltképp szembeszökő és elfogadhatatlan a mellőzés, ha egy irodalomtörténeti kiadvány megjelenésének éve egybeesik a Faludycentenárium évével. (részlet)