Ha elfogadjuk, hogy a nyelvről magáról semmit sem tudunk elmondani, és csupán a költőiség hanghoz, illetve képhez kötődő önprezentációja, vagyis az érzékiségnek egyfajta illúziója felől vagyunk képesek egyáltalán elgondolni azt, akkor kétségtelen, hogy a hanghoz, illetve a látványhoz kötődő technikai eszközök tanulmányozása az irodalom médiumának a jobban értéséhez viheti közelebb a kutatókat. A 19. század második felében a hang továbbítását, valamint reprodukcióját lehetővé tevő eszközök (elsősorban a fonográf, a gramofon, a telefon, majd a 20. század első évtizedeiben a rádió) forradalma gyökeresen forgatta fel az ezek által érintett társadalmak polgárainak világszemléletét.