Két férfi véletlenül egymásba botlik egy new-yorki utcasarkon. Régi ismerősök, mégsem tudnak egymásról szinte semmit mindabból, ami lényeges. De mire beesteledik, és hajnalba fordul az éjszaka, a kikívánkozó szavak megállíthatatlan áradatából kibontakozik egy rendkívüli történetmúltidézés: Schaeffer anyja életének és halálának története. A halál friss, a haldokló története régi, visszavisz az őrület éveibe. Azaz, nem visszavisz,Vagy inkább idehozza azokat az éveket. A lázálomban összekeveredik, eggyé válik jelen és múlt, és felcserélődnek a szerepek: a gyilkos életet ment, és hóhérrá válik az áldozat. Hogy ne az legyen, ami volt, az anya már csak a múltban él, gondolataiban azt alakítja, nem akar tudni a jelenről. Schaeffer meg a múlttól menekül, ahogy mindig is arra törekedett, hogy távol tartsa magát anyja életétől és annak szereplőitől. De nincs menekvés. A történetet meg kell hallgatni. És el kell mondani. Ahogy Bachnak meg kellett írni a Goldberg variációkat, és Glenn Gouldnak el kellett játszani, Schaeffernek meg ezt a történetet kellett továbbadni. Ömlenek hát a szavak, akár a zenében a hangok. Mélyen átélve, küszködve, meg-megtorpanva, mindig újra indulva. Egészen az utolsó hangjegyig, illetve az utolsó szóig. Az ott beálló csöndig. Amikor már nincs mit mondani.