Csokonai e művét alighanem a legjelentősebb szépprózai művének tekinthetjük. Az irodalomtörténet hol pásztorjátékként, hol poémaként említi. Csokonai maga egy olyan alkotásnak tekintette, mely önhatalmúlag befejezte saját magát, s nincs mit hozzátenni. A mű főhőse, a halál pokoli képei, szerelmének előtörténetének elmesélése után szenvedései purgatóriumába kerül, majd végül eljut a földi paradicsom díszletei közé helyezett mennyei képekhez, melynek lényege a tudatlanság, naivitás, a gyermekség visszaszerzése. De megjelenik a szelíd természet, legszebbarcát mutatva, amibe belép a főhős, s pokolivá változtatja, s az elérhetetlen utáni vágyakozás feldúlja a nyugalmat. Látjuk: a szörnyűségek az emberi lélekben születnek.. A természetre két egymást váltó fikció vetül, az idealizáló szerelemé és a sötét melankóliáé. Csokonai játszik a szerelemmel, mint az emberi lét meghatározásáéban különösen jól vizsgálható reprezentatív életjelenséggel. A főhős, miután bejárta a tájat és pokollá változtatta érzelmei rávetítésével, cselekvésre szánja el magát, képzeletét realizálja. S bár vízeveti magár mégis meseszerű helyzetben újraéled és csókok és pásztorlánykák közt találja magát, szinte bohózatba illő jelenet sorban. A vég látszólag boldog kifejlethez ér. Szinte meglepő erotikával teli események után, az ifjú megszerzi a leány öltözékének egy fontos darabját, s azzal eltűnik a sűrűben, hogy a csókoktól felhevült szűz csak elejtett koszorúját találja. Csokonai egész életének visszatérő témája volt a testi szerelem iránti vágyakozás, e művében az általános női princípiumra irányuló vonzalmát írta meg A csókokban. A csókok Csokonai egyetlen nagyobb szépprózai műve, melyet talán élete legboldogabb időszakában, Debrecenben írt 1794-ben.