“Amikor az első könyvet írtam, nem sejtettem, hogy Paddingtonnak életnagyságú bronz szobra lesz “a róla elnevezett” vasútállomáson. Talapzatára le-leülnek a népek, ott szendvicseznek, húzzák meg üvegeiket-flakonjaikat, beszélgetnek, nekitámaszkodnak medvémnek. Különös, de borzongatóan boldog érzés, hogy mikor én már rég nem leszek, az ő szobra ugyanott fog állni, ugyanily körülmények között. Remélem, gondolni fog majd rám. Nem hinném, hogy úgy különben valaha is találkoznánk az utcán. Ha igen, engem lepne meg a legjobban. Járja már ő a maga útjait. De ha mégis szembejönne velem, biztos kalapot emel. Ezt súgja neki valami fura érzés. Én meg bánhatom, hogy rajtam nincs fejfedő - nem tudom őt tisztelettel visszasüvegelni.”