A VII. századból szellemi óriásként kiemelkedő Maximosz hitvalló egyszerű szerzetes létére meghatározó módon hatott nemcsak a bizánci teológiára, hanem Damaszkuszi Szent Jánoson keresztül még a latin skolasztikára is. A VI. Egyetemes Zsinaton éppen az a császárváros szentesítette az erőszakosan elnémított hitvalló teológiáját, amely két évtizeddel azelőtt a halálba küldte őt. Ettől kezdve a bizánci szerzetesek és világiak egyaránt szívesen olvasgatták a legkülönbözőbb gyűjteményekbe is bekerült Maximosz-műveket. S még ha az újkor kezdetétől Nyugaton el is felejtették őt, a XX. század második felében több száz monográfia és tanulmány jelezte a lelki élet és teológia nagymesterének reneszánszát. A szeretet primátusát egész életművében hangsúlyozó hitvalló szintézisben látta az egész emberiséget, sőt az újra egymásra talált eget és földet, Isten és ember világát, mert Krisztusban már mindenki és minden egy.