„Utaz­ni sok­fe­lé és sok­fé­le­kép­pen lehet. Fi­a­ta­lon va­ló­szí­nű­leg fe­le­annyit sem lát­tam volna, mint fel­nőtt ko­rom­ban. Lévén, hogy a lá­tás­nak az értés az elő­fel­té­te­le; azt ész­lel­jük, amire ki va­gyunk éle­sed­ve. Kü­lön­ben csak fe­lü­le­tek mu­tat­koz­nak; a többé vagy ke­vés­bé eg­zo­ti­kus élet­mo­zi képei. Az utazó első be­nyo­má­sa­i­nak fog­lya. Ez hely­ze­té­ből el­ke­rül­he­tet­le­nül adó­dik, és még a hi­va­tá­sos uta­zók ese­té­ben sincs más­ként. Alig­ha­nem ez a ta­pasz­ta­lat ké­pe­zi az el­sőd­le­ges in­dí­té­kát annak, hogy le­je­gyez­zük, mi tűnt fel uta­zás köz­ben, mi esett meg ve­lünk, és az írás során meg­kí­sé­rel­jük a tájak, ta­lál­ko­zá­sok és tör­té­né­sek meg­ér­té­sét.” - Till­mann, J. A., fi­lo­zó­fus, esszé­is­ta, a Mo­holy-Nagy Mű­vé­sze­ti Egye­tem El­mé­le­ti In­té­ze­té­nek igaz­ga­tó­ja sze­mé­lyes hang­vé­te­lű esszé­i­vel szó­lal­tat­ja meg a vi­lá­got.