A korai Kádár-kor a rendszerkorrekció időszaka volt, amely az építészek számára több levegőt és új lehetőségeket ígért. A politikai stabilizációt követően azonban a mennyiségi és az építőipari szempontok lettek elsődlegesek, miközben egyre halványodott az építészek szerepe, akik csak korlátozottan, bár lelkesen éltek a technika nyújtotta monumentalitás lehetőségével. Az 1990-es rendszerváltás radikális, és mindenképp pozitív váltást ígért, ráadásul egy olyan irányba, amelybe az építésztársadalom egy része már többé-kevésbé belekóstolt. Ezért aztán mindenki rövid és fájdalommentes átmenetre számított. Az ezredvégen azonban már a globális kapitalizmus jelent meg az országban, magával hozva a kitágult világban felmerülő identitás problémáját.