A kortárs színháztörténetírás egyik meghatározó paradigmaváltása az archívum fogalma köré szerveződik. Míg korábban a színház specifikumát jelenidejűségében és eltűnésében határozta meg a teória, mára az élő esemény - holt dokumentum oppozíciója több szempontból is megkérdőjeleződött. Philip Auslander gyakran idézett tézise szerint a másodlagosnak tekintett dokumentum konstruálja meg az esemény élőségét az utóidejű reprezentáció révén, a két dolog egymás relációjában létezik, a dokumentum performatív hatalommal bír. A materiális maradványok újrajátszásokban való felhasználása az egyedi esemény eltűnése helyett a továbbélés/újraélesztés metaforáját és értelmezői keretét kínálja a befogadóknak. Az újrajátszások gyakorlata egyben arra is felhívja a figyelmet, hogy a rituálé, a történetmondás, az emberi test az archiválás ugyanannyira autentikus médiumainak tekinthetők, mint a dokumentumok archívumokban való megőrzése. Az archívum genealógiájának vizsgálata az archiválási szempontok, módszerek és a dokumentum fogalmának ideológiai beágyazottságára, társadalmi kontextusra utaltságára hívja fel a figyelmet. Az intézményesített archívumok mentén szerveződnek a kánonok és a kulturális emlékezetek. A kötetben található tanulmányok ezeket az alapvető kérdéseket és jelenségeket vizsgálják.