Az idén nyolcvanéves Marosi Ernő művészettörténésznek a középkor világával foglalkozó, válogatott tanulmányait tartja kezében az olvasó. A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem professor emeritusa, a Magyar Tudományos Akadémia volt alelnöke, az MTA Művészettörténeti Intézetének volt igazgatója, számos szakmai és állami kitüntetés tulajdonosa. Az elmúlt bő fél évszázad magyar művészettörténet írásának ő a legnagyobb hatású, legtöbbet idézett, világszerte ismert szaktekintélye, emellett nemzedékek egyetemi képzésének tudós tanárszemélyisége. Nehéz volna a magyar középkori művészettörténetben olyan fontos emléket vagy korszakot találni a koronázási ékszerektől a Mátyás-kor művészetéig, amelynek kapcsán Marosi Ernő ne tett volna fel az addigi gondolkodást megújító kérdéseket, vagy amelynek megismerését ne mélyítette volna tovább új adatok és összefüggések feltárásával, részletes kommentárokkal és kifejtésekkel. Ezek a szövegek nemcsak a művészettörténet ismeretére és szeretetére tanítanak. Amint főként a művészeti örökségünk sorsára vonatkozó tanulmányok példázzák, a humanista tudós különleges nézőpontjából a kultúrának nemcsak múltbeli eseményei, aprólékos munkával leírható és megfejthető régi alkotásai látszanak, hanem a múltnak a jelenben létező, számunkra közvetlenül érzékelhető, kortársunkként velünk lévő emlékei és az azokról alkotott nézetek is megjelennek. Ezeket a tényeket kell a ma embere számára értelmeznünk, de hogy ezt megtehessük, mindenekelőtt óvnunk kell azokat a pusztulás minden fajtájától. Az igazság kutatásának szenvedélyéhez hasonló szenvedély és következetesség kívánatos az igazság kimondásához is.