Bodosi Dániel a székely festőiskola második nemzedékén belül egyedülálló ellentmondás képviselője és feloldója: miközben talán a legkövetkezetesebben ragaszkodik egy tájegység természeti, társadalmi és kulturális valóságához – Ő jutott legmesszebb e földhöz tapadt paraszti lét jelenségeinek egyetemes emberi mondanivalók, értékek, törekvések kifejezésére alkalmas felnagyításában, átértelmezésében, gyakorlatilag: a Való transzcendentális vetületének a megvillantásában és átélésében. Vagyis előkészítette s majd bekapcsolódott a nála 25–30 évnél fiatalabb harmadik nemzedék küldetését/küldetésébe, amelynek legkiválóbb képviselői közül például Márton Árpád vagy Plugor Sándor ezt a látványalapú, valóságelvű modern székelyföldi festészetet ugyanúgy alkalmassá tették a múlt terheinek a hordozására s értékeinek átmentésére, akárcsak Bodosi. Nem a stiláris, kompozicionális eszközök, a festői látás megújítása révén vált oly gondolatgazdaggá képi világa, hanem éppen ellenkezőleg, a lelki és intellektuális elmélyüléssel járó felelősségérzet vezette azoknak a hatásoknak a felderítésében, amelyekkel a látottakat a látomások szférájában jeleníthette meg.