A művészetben az a szép, hogy nem kizárólag az akadémiai képzettségű alkotók képesek magas értékű életművek létrehozására. Ez előfordul mind a zeneművészetben, mind az irodalomban, de különösen a képzőművészetben. Itt főként a 19. századtól jellemző az autodidakták egyre növekvő aránya. Elképesztő belegondolni abba a ténybe, hogy autodidakta volt a realizmus élharcosa, a technikájáról is híres Courbet, de a posztimpresszionizmus legnagyobbjai közül Van Gogh, Gauguin, s többek közt Cézanne sem jártak akadémiára, itt-ott, de leginkább önképzéssel fejlesztették tudásukat. Autodidaktának tekinthető azonban a kor legkiemelkedőbb szobrásza, a szimbolista Rodin, vagy a híres, belga szimbolista Leon Spilliaert is. E kis monográfia főszereplőjének, Németh Józsefnek olyan szűkös lehetőségek jutottak a művészet iránti érdeklődésének kiteljesítésére, ami után az eredmény szinte páratlannak nevezhető a hazai autodidakták sorában. Erről a küzdelmes, állhatatos művészi magatartásról és eredményeiről kell nekem, az unokának beszámolni, míg azt végképp ki nem veti magából az emlékezet.