A néprajzi filmezésnek, de különösen az utóbbi évtizedekben kialakult antropológiai filmezésnek éppen az a jellemzője, hogy maguk az alkotók, a filmek készítői egy személyben művészek, gyakorló filmalkotók és elméleti szakemberek a vizuális antropológia és a néprajzi kutatás területén. Tari János egyike ezeknek a szakembereknek, olyan néprajztudós, aki a film segítségével fejezi ki magát, képekben gondolkozik, és filmalakban adja közre terepmunkája és kutatási eredményeit. A szerző a tudós, az alkotó, a filmkészítő gyakorlati tapasztalataival kiegészítve írt elméleti és módszertani kérdésekről. Az etnográfiai film határműfaj – a dokumentumfilm és a művészi játékfilmfilm egyaránt sokat merített a jó néprajzi filmekből. A könyv a hagyományos film-nyersanyagra készített művekkel foglalkozik, mert ennek története lényegében befejeződik a XX. század végén. A bevezető filmtörténeti fejezete után a külföldi néprajzi filmezés főbb állomásait és elméleti meghatározásait mutatja be a szerző, majd a néprajzi filmtípusokat, a definíciós kísérleteket és a módszertani próbálkozásokat elemzi a vizuális antropológiai szakirodalomból. Egyben felidézi a XX. század néprajzi filmjeinek legjobbjait. A mű gerincét – mintegy félszáz oldalon – a hazai filmezés részletes bemutatása adja. Különös értéke ennek a résznek, hogy illusztrációi (moziplakátok, terepmunka-fotók stb.) legnagyobb részt csak a könyv első kiadásában kerültek publikálásra, ez a második, bővített kiadás tartalmazza a Néprajzi Múzeum Mozgóképgyűjteménye digitális elérési módjának leírását is. A kötet utolsó harmadában a szerző a néprajzi filmezésben szerzett gyakorlati tapasztalatait összegezte. Az utószó pedig irányt jelöl az új médiumok megjelenése eredményezte lehetőségek közötti eligazodásban.