Két vers a Vágy-lombok című kötetből: Isten nyomai Szemembe száműzött parázs-kép a ragyogva arcodra vetült mosoly; -mélye katlan - romolhatatlan, én, a boldog-balga akaratlan is akarva hordozom, ruhaként öltve magamra s szívem, mint valami Egész, jeltelen lényeg lobog- Átjárja hajad búzasága, terjengő szín-szólam árva kavalkádja- hullámzó hangod, mint el nem sírt könny felfoghatatlan- fénylő alakod örök-valótlan, mint isten nyomai a porban… Gallértalan a hold Alattunk gallértalan a hold- mély csillagmezején fénytől csapzott felhő-gőgét eladva gunnyaszt most az ég peremén bársony-kék álomba bódul a pergő szálú rét, föld karjára hajtva millió virágfejét aranymézről sugdosó lehelet simítja a pázsit selymét csak a csönd-cserfes cirregés csörgedez az éj falán, zizegő nád száz szálán szunnyad a madárdal -szín s íz mállik szét- mákonnyal festve a selyemlég édes-nedves kelméjét s illékony vággyal hintve meg a tó tükrének felszínét melyen ott remeg, mint feslett bimbójú műremek; csónakunk.