Utószó a magyar költészethez a kötet címe, vagyis, úgy tűnik, a magyar költészetnek immár a végére értünk. Legalábbis Mohai V. Lajos a végére ért most, onnan néz hátra a magyar népdalra, Arany Jánosra, Weöresre, a kötet ciklusainak főszereplőire, és a rejtve maradó Kosztolányira is. Tekintete a civilizáció biztonságos idegenségéből figyelt természetre irányul, amely egy ideig megőrzi, később eltörli a benne járó ember nyomait, de a könyv gondoskodik róla, hogy önsajnálatunk a nyelv játékaiban könnyed melankóliává oldódjon ezekben az elhallgatáshoz közelítő, az elmúlás távlatait a rezignált derűvel kutató, szinte mindig rövid versekben. Mohai V. amellett, hogy költő, író, irodalom- történész, esszéista és újságíró is. Nagyon sok mondandója lenne a magyar költészetről, de a vers mégiscsak az egyetlen elmondandó keresése az el- hallgatás közelében, amelyben a természetnek a civilizáció peremén motozó halk neszei végül a november csöndjébe olvadnak, és csak bennünk szólnak tovább. Utószó ez, de nem összegzés, végképp nem búcsú. Bízhatunk benne, hogy még számos utó- szava készül Mohainak ahhoz a vállalkozáshoz, melynek minden újabb megszólalás továbbírója, részese: a magyar költészethez. Ez most az egyik, és kezdetnek igazán nagyszerű.