A legtöbb naplóból nem annyira a szerző írásművészete, mint inkább az egyéniségét ismerhetjük meg. Nincs ez másként a Sebastian naplójával sem. Ha a nyilvánosságnak szánta volna, és ha életben marad, aligha adja ki a kezéből anélkül, hogy még dolgozna rajta, anélkül, hogy irodalmibbá tenné. Hitelessége, varázsa éppen abból a körülményből ered, hogy ez a napló megmaradt majdnem nyersanyagnak, dokumentumtárnak. Posztumusz műnek. Alaptónusa nem az önmutogatás, hanem az önsajnálat, az önkínzás – éppen ezt szokta a magára adó ember a külső tekintet elől elrejteni.